Az egyik legnagyobb vadászírónk, Széchenyi Zsigmond szerint – mások mellett – a töret az, ami megkülönbözteti az orvvadászt a vadásztól. Bár nagy igazság rejlik a betűk mögött, mégis, ha a mai terítékfotókat nézzük, akkor kevés esetben találkozhatunk a töretek bárminemű formájával.

Ennek több oka is lehet, de úgy vélem a legfőbb törettelenségi ok, maga az igénytelenség, illetve az öröklött vadászati kultúra teljes hiánya. Ha egy ifjú vadász első benyomásai, kezdeti lépései alatt nem szembesül a vadászati kultúra ezen szeletével, akkor miért is érdekelné, miért is élvezné, használná e nemes és valljuk be, szép szokásunkat. Eme friss, ropogós zöldkalapú vadásztársainkat tehát a letorkolás helyett – minden esetben – a bevezetés tárgykörében kellene részesítenünk, mert ez a hiányosság nem hibája, hanem állapota.

Az idősebb vadászokkal már teljesen más a gond: Minek vacakoljak vele? Felesleges időhúzás? Menjünk már, hideg van… Irány a kocsma! Nem kell ez a hókuszpókusz! – ezekkel és az ehhez hasonló kijelentésekkel egyesek egyszerű öléssé degradálják a vadászatot, és máris kiírták magukat a vadászok társadalmából. Ha tetszik, ha nem!

A másik probléma, ha van töret, ha kapok töretet, akkor a New York Yankees-es vagy a Chicago Bulls-os bézbólsapkán hova tegyem? Mert arra a fránya divattervezők nem tettek olyan „izét”, amibe bele lehetne szúrni a növényt (ez a problémakör – mármint a vadászias öltözködés – egy későbbi dolgozat témája lesz), hiszen nem az erdőben, hanem a stadionokban képzelték el annak viselését, használatát.

De ne legyünk gonoszak, tételezzük fel, hogy jelen esetben öltözékünkkel, és a minket kísérő hivatásos vadász ruhájával is minden rendben van.
Elejtettünk egy nagyvadat, és ott állunk a helyszínen, izgalomtól remegő lábakkal, repeső szívvel és a boldogságtól harminc centivel a föld felett. Miután kiörömködtük magunkat és mivel vadászok vagyunk és nem vadorzók – mint azt a jó öreg Zsiga bácsi is papírra vetette –, jöhet a szertartás, a misztérium. A kísérőnk letör három darab ágacskát a közelben lévő fáról – lehetőleg fenyő- vagy tölgyágat –, de ha az Alföldön vadászunk, akkor ez nehéz lesz, mivel – általában – a legközelebbi fa is húsz kilométerre van. Ekkor jön a „szükség törvényt bont” alapigazság és tör, amit talál. Hangsúlyozom, hogy töri, és nem vágja. Ezért is töret a neve és nem vágat.

Az egyiket utolsó falatként a vad szájába helyezi, a másikat, mint sebtöretet, a lövés okozta sebre rakja, míg a harmadikat – amit a sebből enyhén megvérzett – pedig a vad fejénél állva, a vad felett, az elejtőnek gratuláció közepette átnyújt. Nem a puszta kezéből, hanem a kalapjára, vagy a késére téve, amit mi – levett kalappal – elveszünk és megköszönünk.

A feljebb vázolt képhez egy kis útmutató: a terítékre hozott vad – szorgos kezeknek köszönhetően – már a jobb oldalán fekszik.

Miért?

Mert eleink úgy tartották, hogy a lélek a szívben, a baloldalon lakozik, és ha a jobb oldalára fektetjük vadat, akkor a lélek közelebb van a mennyhez, mint a pokolhoz, tehát könnyebben „távozik” a helyes irányba.

A sebtöret problémakörét két részre kell osztani. Az egyik a hím- a másik a nőivarú egyedek tekintetében válik érdekessé. A hímivarú zsákmánynál mindig fonákkal lefelé és a tört végével a fej felé kell mutatnia, míg nőivarúaknál pont ellenkezőleg, fonákkal felfelé és tört végével a far felé.

Ennek a töretnek a jelentősége ismét a misztikumban keresendő. Vadászó őseink ezzel az ágacskával zárták le a sebet, ezzel is megakadályozva a vad lelkének a seben keresztüli távozását, hiszen annak a szájon keresztül kell távoznia, vagyis kileheli a lelkét…

A vad szájába helyezett utolsó falat szimbolikája talán a legszebb. Ezzel segítjük át vadunkat az örök vadászmezőkre, ezzel „biztosítjuk” számára, hogy ott ne szenvedjen hiányt semmiben. (Az apróvad és ragadozó esetében nincs sem sebtöret, sem utolsó falat, bár külországban a mormota és a fajdfélék esetében mást mutat a gyakorlat, legalábbis az utolsó falat tekintetében.)

A kalaptöret – nem bézbólsapkatöret – pedig maga a győzelmi jel. Nevéből is kiviláglik, hogy a kalapunk mellé tűzzük, amit 24 órán keresztül illik viselni. Hogy a fejfedő melyik oldalára kell rakni, arról megoszlanak a vélemények. A hazai vadászetika boncolgatásával foglalkozó írások a bal oldalt említik, míg a vadászszokásaink alfája és ómegájaként tekintett német kultúrkörben a jobb oldalt részesítik előnyben. Túl sok lehetőség közül tehát nem tudunk választani… Ugyanakkor úgy gondolom, hogy ez már apró részletkérdés, hiszen az is pozitívumként értékelendő, hogy ha kapunk töretet, akkor azt fel is helyezzük kalapunkra.

Kiegészítésként meg kell jegyezni, hogy ha vadunkat utánkereső kutya segítségével hozzuk terítékre, akkor a kapott kalaptöretből egy oldalágat le kell törnünk, és azt a kutya vezetőjének át kell adnunk, amit ő az eb nyaklójába helyez.

Ezen, a végtisztesség megadásához tartozó mozdulatsorokat – a vad beszállítását követően – a vadászháznál megismételjük, de már kiegészülve a lombkoszorú, a kürt és a máglya „segédeszközökkel”.

Sok törtet van még, amit alkalmazhatnánk (jelzéstöretek, útbaigazító töretek, lövéshely-töret, rálövés helyének törete, veszélyt jelző töret stb.), de ezek már a feledés homályába vesztek, a mai gyorsan robogó, telefonos és fészbúkos világunkban már okafogyottá váltak. A három „fő” töret alkalmazása, használata ugyanakkor elengedhetetlen, hiszen nem rosszban sántikálva járjuk az erdőt, nem törvénytelen gondolatokkal felvértezve indulunk cserkelni, hanem a vadűzés és a zsákmányolás nemes szándékával átitatva. És bár lehet, hogy a fent említetteket még mindig sokaknak felesleges hókuszpókusznak tűnnek mégis vadászok vagyunk és nem puszta gyilkosok.

Vadászok, akik szeretik, tisztelik és megbecsülik úgy az élő, mint a terítékre hozott a vadat. Vadászok, akik nemes ellenfélként tekintenek rájuk, nem pedig agyonlőtt haszonállatra.

Szerző: Bors Richárd