Sokan, sokszor vádolják a vadászokat azzal, hogy vérengző, szívtelen, kisebbségi komplexusos, önjelölt Rambok, akik vérszomjasak és élvezetből ölnek. Azt mondják éhezünk arra, hogy elvegyük ártatlan állatok életét, majd perverz szertartások keretében, a magasztosság és a vad tiszteletének álcája mögé bújva, a sikeres öléstől és a bortól megrészegülve ünnepeljük magunkat.
Miben különbözik a vadász a fent leírtaktól?
Nem a vadászat szükségességét, elengedhetetlen mivoltát hivatott jelen írás bizonygatni, sokkal inkább célja bemutatni azt, hogy a vadászias viselkedés, a magyar vadász etikett követése életvitelszerűen hogyan különbözteti meg a vadászt puskás embertől.
Mi a vadásziasság?
Definíció szerint „vadászias mindaz a tárgy vagy eszköz, történés vagy cselekedet, viselkedés vagy magatartás, amelyet az igaz vadászok többsége a vadászat világnézetéhez tartozónak fogad el.”
Ez a világnézet függ az adott vadász szakmai felkészültségétől, morális tartásától, de ugyanakkor a Hazánkban honos vadászati kultúrára épül, kiegészülve nemzetközi, nemzeti vagy helyi vadász-szokásokkal, hagyományokkal, etikai szabályokkal. Ez nem velünk született tulajdonság, hanem tanult viselkedésforma és szemlélet, melynek állomásai és lépcsőfokai egyénenként változnak.
Nem attól válik vadásszá valaki, hogy sikeres vadász- és fegyverismereti vizsgát tesz, valamint megfelel a pszichológiai vizsgálatokon. A vadászat a zsákmányszerzésen túl elsősorban a vad ismerete és tisztelete. A vadásziasság erény, mely mind az egyén, mind a társadalom számára érték, mely általános viselkedési szabályok betartásával párosulva a vadász személyét teszik kivételessé és elismerté.
De mitől is leszünk vadásziasak?
A vadászat ünnep. Minden ünnepre készülünk testben és lélekben. Lélegzetvisszafojtva várjuk az ünnepnap eljöttét, mely eseményt pontosan a várakozás tesz ünnepivé. Attól egyedi és megismételhetetlen, hogy a szakadt farmerünket és papucsunkat ünneplőruhára és szép cipőre cseréljük.
Hazai vadászati hagyományainkat az évszázados német behatások alakították. E hagyományokkal összeegyeztethetetlen – a vadászat ünnepi mivolta miatt – a farmernadrág, tereptarka, szedett-vedett ruházat, baseball sapka. Hisz esküvőre, temetésre sem rövid gatyában és strandpapucsban megyünk.
A vadászat a természettel való eggyé válásnak ünnepi pillanata, melynek során a természet teremtményeinek életét oltjuk ki, ennek legfőbb sarokköve a tisztelet és a mértékletesség kell legyen. Ezért nem válhat sohasem rutinná, közömbös, érzelmektől mentes időeltöltéssé. Ezért köteles a vadász önmérséklettel elkerülni a vad sebzését, hovatovább a vadász el tudja engedni lövés nélkül a vadat.
Nem az a vadász, aki csak 16-os, 18-as bikát lő, s nem is az, aki a másikat túllicitálva mondja el véleményét a „szakmáról”. A vadászember csendben, de büszkén megy a templomba, a természet templomába. Ott tisztelettel fejet hajt az erdő minden teremtménye előtt, hisz vendégségbe érkezett. Betartja az írott és íratlan szabályokat, megadja a végtisztességet a vadnak, kalapot emel, nem becsmérel. A vadász lelkében sajnálja az elejtett vadat, hisz nem az ellenséget mészárolta le, hanem a természet egy részének életét oltotta ki. Aki nem sajnálja és nem becsüli a vadat, az soha nem lesz vadász, csak puskás ember marad. Puskás ember marad akkor is, ha sok-sok hosszú vadászév és elejtett bika után, csak egy 14 kg feletti trófeatömegű bika mellé tud meghatottan letérdelni. Aki csak a nagy bikát tudja megkönnyezni, az előtte terítékre hozottakat sem érdemelte meg.
Igenis szükség van szemléletformálásra, hisz hazai vadászkörökben egyre inkább jellemző az amerikanizálódás, mely pont a vadászat eszmei mivoltát és hagyományait tiporja porba.
Őszintén remélem, hogy a „Matulák” hagyatékát a jelen kor „Tutajosai” nem csak valamilyen pókhálós, kőkorszaki kényszerképzetek tekintik, hanem az iránymutatáson túl, kötelező és örökérvényű hagyatéknak.