Megtört átok

2013.02.20. 13:30

Régóta adós vagyok egy újabb történettel, így most örömmel törlesztem ezt az adósságomat. Tavaly többször is meghívást kaptunk édesapámmal, Janovics Tibi vadászbarátunktól a bányapusztai területére vaddisznóra vadászni. A Börzsöny ezen része igazán vadregényes, tele hegyekkel, katlanokkal, friss vizű forrásokkal, így aki egyszer eljut ide vadászni, vagy akár kirándulni, garantáltan beleszeret ebbe a festői tájba, környezetbe. Először októberben tudtam elfogadni a meghívást, és szerencsémre teliholdkor. Péntek hajnalban az első vonattal indultam is Szobra, ahol édesapám és Tibi már vártak, hogy Nagybörzsönyön keresztül felvigyenek engem is a terület közepén elhelyezkedő vadászlakba. Az állomásról Józsi bácsihoz mentünk először, bejelenteni engem is. Józsi bácsi a terület erdésze, aki a maga szigorával, következetességével, az erdő és a vad iránti szeretetével és tiszteletével a csupa nagybetűs ERDÉSZ. A "bejelentkezést" követően el is indultunk a vadászházhoz. A terület elején elhelyezkedő sorompó után a tipikus őszi börzsönyi vegyes erdő tárult a szemem elé, aminek az alját már vastagon borította a lehullott falevelek tengere. Mikor a vadászlakhoz értünk Róka Attila, Szép Peti és Csoki fát vágtak és a kávéjuk mellett beszélgettek az előző este élményeiről. Miután elhelyezkedtem, lepakoltam és végre az erdőhöz illő ruhába átöltöztem, Tibi felajánlotta, hogy tart egy erdőkerülő bemutatót a területről, a szórók és lesek érintésével, amiket így meg is tudunk szórni. Kapva-kapva az alkalmon, betáraztam és pattantam is a kocsiba.

Délután volt mire a területet bejártuk és a szórókat megszórtuk. Megismertem a "Macskást", a "Szimandli"-t, a "Tóhát"-at, amik elhelyezkedésük miatt talán a legszebb és legjobb lesek, szórók a területen. De folytathatnám a sort, mivel sok jól és profin kialakított leshely van a területen, viszont engem ezek fogtak meg a legjobban. A területbejárás után megebédeltünk és én Csokival el is indultam a "Szárazfa" nevű leshez, ami a terület egy távolabbi pontján helyezkedik el. Csoki felkészített, hogy a lestől nem túl messzire van több konda nappali szálláshelye, így elég nagy a valószínűsége, hogy szerencsénk lesz az esti les során. Egy 20 perces autózás, és 400 méter séta után elértük a lest, ami a földön van elhelyezve a szórótól körülbelül 60 méterre. Beültünk, elhelyezkedtünk és elkezdtünk várni. Közben a szél egyre csak erősödött, de szerencsékre a szóró felől fújt, így nem veszélyeztetve a sikerünket. Egy óra eltelte után a szél mellé enyhén szemerkélő eső is párosult, ami viszont már jelentősen csökkentette az esélyünket, gondoltam én. De mint olyan sokszor, a vaddisznók ismételten csak kiszámíthatatlannak bizonyultak. A szél és az eső által keltett zajt elnyomva, a sötétedés határán egyszer csak meghallottunk egy malac visítást, amit röfögések és egy koca mordulása követett. A keresőtávcső segítségével megvizsgáltuk a szórót és felette elterülő bokros részt, ahol észrevettünk 3 süldőt, majd szépen fokozatosan megjelentek a malacok is a kocával. Felemeltem a puskám, de a céltávcsőben nem igen tudtam kivenni a vaddisznókat, és a vadászláz is elkapott, mivel már ötödik éve volt annak, hogy utoljára ejtettem el vaddisznót. Csoki tanácsára visszatettem magam mellé a puskát és próbáltam megnyugodni. Közben a konda szépen komótosan turkált a szórón. Időközben jobb oldalról újabb zajokat hallottunk, majd kisvártatva egy újabb konda érkezett a szóróhoz, de mivel még az előző bent volt, így a két konda "vezér kocája" összemordult a szórón lévő kukorica elfogyasztásáért. Az újonnan érkező konda kocája nem volt túl karakán, és inkább úgy döntött, hogy máshol keresik a finom falatokat, így vissza is mentek arra, ahonnan érkeztek. Nekem időközben sikerült megnyugodnom és újabb próbát tettem a célzásra, de ezúttal sem volt több szerencsém, mivel a továbbra sem tudtam megállapítani, hogy hol vannak a disznók. Felszereltem a lámpát a puskára és újra próbálkoztam. Ez viszont már sok volt az előző konda miatt nyugtalanná vált süldőknek és a lámpa villanására el is tűntek a szóróról. Addigra viszont a szél is és az eső is tovább erősödött, így jobbnak láttuk, ha visszamegyünk a vadászlakba. A sikertelenség nem vette el kedvem, éppen, hogy meghozta a bizakodásomat, hogy talán ez a terület lesz az, ahol végre megtörik az átok. Azonban ezzel várnom kellett november végéig, mivel az eső csak erősödött másnap reggelre, egy kis párával párosulva, úgyhogy szombat reggel lepakoltunk Bányapusztáról.

Novemberben alig vártam, hogy telihold legyen ismét és folytathassuk az októberben "elkezdett" élményszerzést. Pénteken felpakoltunk Bányapusztára és az ebéd mellett megbeszéltük az esti haditervet, hogy ki, hova ül az esti les alkalmával. Csoki és én a "Szimandli"-ra ültünk, ami a vadászlaktól egy jó 20-25 perc kényelmes cserkelésre van. Az idő már hűvösebb volt, mint egy hónappal azelőtt, viszont sokkal nyugodtabb és tisztább. A Hold már majdnem teljesen megtelve világított az éjszakai égbolton. A lesen való elhelyezkedés után szinten azonnal már lehetett zajokat, ágreccsenéseket, kövek zörgését hallani, viszont az első értékelhető momentumra sötétedésig várni kellett. Egy újabb ágreccsenést követően Csoki felvette a keresőtávcsövét és a szóró irányába kezdett vizsgálódni, ami mögött egy erdei út megy. Az út bal oldalán egy hegyoldal van, sűrűn benőve boróka és szederbokrokkal, míg a jobb oldalán egy katlan, kis patakkal. Egyszer csak Csoki meglökte a vállam és odasúgta, hogy az úton egy süldő kocog a szóró felé. Mikor a kis kan süldő beért a szóróra, a Hold sugarainak köszönhetően nem volt a célzással gondom, és egy lapockalövéssel sikerült helyben marasztalnom a vaddisznót. Az öröm, amit akkor éreztem, hogy végre sikerült ismét zsákmányolnom ebből a csodálatos és kitapasztalhatatlan vadból egy példányt, leírhatatlan. Éreztem az ölés miatti keserűséget, mint minden ilyen esetben, de ez eltörpült a zsákmányszerzés öröme mellett. Csoki gratulált a sikerhez és megkérdezte, hogy szeretnék-e még maradni, mert elég korán van, és minden esélyünk megvan, hogy további szerencsénk legyen. A válaszom természetesen igen volt, már annak tudatában, hogy Diana istennő átka megtört. Nem is kellett sokáig várni a következő izgalomig. Egy fél óra múlva két kis süldő sétált keresztül a szóró mögötti úton a patak irányába, majd a les mellett körülbelül 20 méterre megjelentek. Mikor sikerült a nagyobbat megcélozni, éppen belépett egy fa mögé, és mintha érezte volna, hogy a Swarovski távcsövem szálkeresztje keresi, elballagott takarásban. Ezután nagyjából egy 1,5 óra telt el, mikor vízcsobogást hallottunk a patak irányából, amit egy jókora ág reccsenése tetézett. Csoki javaslatára lejöttünk a lesről és a szóró mellett elsétálva az út irányába cserkeltünk. Mikor az útra értünk, a hangok erősödtek és némi csámcsogás is vegyült a csobogás és a zörgés mellé. Csokival kiválasztottunk egy fát, aminek a törzséhez dőlve a keresőtávcsöveink segítségével elkezdtük kutatni a hangok forrását. Megpillantottunk 3 nagyobb süldőt, és egy magányosan álló nagy disznót a pataknak a partján. Felemeltem a fegyverem és megcéloztam a magányosan álló disznót, amikor az hirtelen elindult a süldők irányába. A holdvilág kellően bevilágította a katlant ahhoz, hogy a szálkereszttel tudjam kísérni a cammogó vadat. Amikor egy pillanatra megállt, elhúztam fegyverem elsütőbillentyűjét. A torkolattűz azonban egy pillanat alatt elvakított, viszont jó lehetett hallani, hogy a katlan egy pillanat alatt megelevenedett. Valószínűleg egy kisebb konda is lent lehetett csak takarásban nekünk, mert vagy 10 disznó szaladt át az úton tőlünk körülbelül 20 méterre. Majd egy perc elteltével egy magányos disznó is elindult a katlanból. Elég valószínűnek láttuk, hogy ez volt az a disznó, amire a lövésemet leadtam, mivel a rálövés helyén nem volt ott, amikor a látásomat visszanyerve újra odanéztem a céltávcsővel, ahol korábban állt. Újratáraztam, és egy cigi elszívását követően elindultunk a rálövés helyére. 20 percig kutattunk a katlanban, mire Csoki megtalálta a vérnyomot, ami egy nagyobb bozótcsoportba vezetett, ami az út mellett volt. Visszasétáltam az útra és a bozótcsoportot onnan közelítettem meg a csőre töltött fegyverrel. Mikor odaértem láttam, hogy a vérnyom folytatódik keresztül az úton a hegyoldal irányába. A felkenődésekből és a vércseppekből viszont egy idő után tisztán látszódott, hogy nem kapott halálos lövést a vad, ami valószínűleg azért történhetett, mert fentről lőttem lefelé, és a szálkeresztet alacsony lapockára tettem, így a lövedék akkorát esett, hogy csak húslövést kapott. Jó 500 méteres keresést követően feladtuk a keresését a disznónak. Az-az érzés, amit éreztem, hogy megsebeztem a vadat, ezzel fájdalmat okozva neki, nagyon rossz volt és rendkívül nyugtalanul hajtottam a fejem nyugovóra. Vasárnapig nekem már nem sikerült mást elejtenem, viszont így is boldogsággal búcsúztam Bányapusztától a mihamarabbi viszontlátás reményében.

Üdv a vadásznak!

1_2.jpg

2_1.jpg

3_1.jpg
 

Instagram fotó

2012.12.11. 06:45

f8f2121c435511e2b8f122000a1f9345_7.jpg_612x612

fereeke készítette ezt a képet.

Szerző: Fecoó

Szólj hozzá!

Címkék: instagram

Barcogás

2012.10.17. 15:46

Szeptember végén csörgött Róka Attila vadászbarátom, hogy már megszólaltak a bikák, annak ellenére, hogy a "Vénasszonyok nyara" még ereje teljében volt. Ezzel az információval felkorbácsolódott az izgalom bennem, mivel tudtam, hogy én csak október közepén tudok elutazni Nagykőrösre a "bikámra" vadászni. Hiába próbáltam szervezkedni, hogy előbb tudjak utazni, nem sikerült és attól féltem, hogy hamarabb véget ér a barcogás.

3 hét múlva mikor hajnalban megérkeztem a kőrösi állomásra Attila várt, hogy kivigyen a kastélyba. Útközben némi zrikálás közepette elmondta, hogy előző este 3-4 bikát is hallottak édesapámmal barcogni - aki már egy nappal korábban megérkezett -, így ne izguljak, mert még mindig tart a barcogás. Ez csak fokozta az örömömet, mivel az időjárás is végre őszi arcát mutatta. Mire a kastélyhoz értünk, már Laci is megérkezett, és egy kávéval sürgetett, hogy igyekezzek átöltözni, mert lassan virrad, nehogy elkéssünk. 5 perc alatt átöltöztem, 10 perc múlva pedig már a Nagyerdőben zötykölődtünk a reggeli vadászatra tervezett helyünkre. Laci előző este hallott ott egy nagyon jó hangú bikát, viszont az agancsát nem tudta megnézni. Még éppen csak kezdett virradni, mire kiértünk a Nyíreshez, ahol előző este barcogott bika. Álltunk, és vártunk, időközben a Nap is felkelt, és sugarai a harmaton megcsillanva "fényárba" borították az erdőt. Ekkor hallottunk meg egy halk morgást, ami barcogásnak nem igazán volt nevezhető, és nem is arról a helyről érkezett, ahonnan azt vártuk. Lassan elindultunk a homokos cserkelőúton a hang irányában, mikor a morgás megismétlődött, majd követte a jellegzetes barcogás hangja. Lépéseinket megszaporázva, figyelve hova lépünk siettünk a bikához, ami a találgatásunk szerint egy fenyőben lehetett. Már az első bikám elejtését megelőzően is rosszul becsültem a hangból a távolságát, és ez megismétlődött. Minden egyes lépés után azt  vártam, hogy megpillantjuk bikát, de csalódnom kellett, mert már vagy 10 perc sétáltunk és a bika, Laci szerint még mindig messze volt.

Egyszer csak a "kiszemelt" bika elhallgatott, mi pedig megálltunk. Se egy morgás, se egy egy ágreccsenés, semmi nem hallatszott. Vajon észrevettek a tehenek és a bikát riasztva magukkal vitték az erdő mélyére? Ezen tanakodva meghallottunk egy bikát mögöttünk és még egyet, velünk egy vonalban a cserkelőút másik oldalán. Ránéztem Lacira, aki nem mozdult. Kérdőn mutatok felé, hogy melyiket nézzük meg, mikor Ő ismét előre mutat az "első" hallott bika irányába. Fülelek én is, már amennyire a két másik bika felajzott hangja engedi, amikor is, ismét megszólalt a korábban kiszemelt bika. Újra elindultunk, de már lassabban és sokkal jobban figyelve az ágakra, gödrökre. Bujkálva a belógó ágak alatt, kicsit lemaradtam, amit Laci egy marcona tekintettel kísérve fogadott. Tudtam az első dámvadászatunkból, hogy ez megengedhetetlen, így kicsit szaporázva, egy kicsit zörögve, de beértem. Beértünk egy szálasba, ahol volt egy emelkedő előttünk. Abban a pillanatban tudtam, hogy a bika az emelkedő túlsó oldalán van, mivel minden egyes barcogás után megremegett a mellkasom a hangtól. Legörnyedve haladtunk előre, mikor Laci felegyenesedett és belenézve a távcsőbe megdermedt. Lassan követtem én is, akkor vettem észre a teheneket, amik éppen minket figyeltek, valamint a bikát, ami barcogva sétálgatott egy 3x3 méteres területen. Nagyjából 60 méterre lehettek előttünk, de az szabad szemmel is jól látható volt, hogy ez a bika megfelelő nekünk. A pillanatot az szakította félbe, hogy a tehenek elugrottak, amit a bika éppen nem láthatott, mivel háttal volt. Mikor megfordult, ő is észrevett bennünket, azonban addigra már én is egy fának támaszkodva céloztam. Eldördült a lövés, aminek a hangja a fák között robbanásnak tűnt és a távcsőben láttam, hogy a bika tűzben rogyott, az erdőn pedig ismét a csend lett úrrá. Elesett a herceg, helyét átadva a fiatalabb korosztálynak. A töret átvétele után leguggolva a bikámhoz summáztam magamban a reggel átélteket, elraktározva egy életre minden egyes momentumát.

1_1.jpg

Abban a pár napban, amíg Nagykőrösön tartózkodtunk édesapámmal az éppen ott vadászó osztrák vendégek is szerencsével jártak és sikeresen elejtettek 3 dámbikát és egy vadkant. 

3.jpg

2.jpg

Üdv a vadásznak!

Képek Nagykőrösről

2012.09.05. 17:31

Engedjétek meg, hogy a mai posztban az elmúlt 3 év nagykőrösi vadászatainkról mutassak Nektek néhány képet.

Üdv a vadásznak!

010_1.JPGIMG_0085.JPGIMG_0090.JPGIMG_0904_1.JPGIMG_0908_1.JPGIMG_0826_1.JPGIMG_0181.JPGIMG_0912_1.JPGIMG_0180_1.JPGIMG_0179_1.JPGIMG_0178_1.JPGIMG_0835.JPGL1010138_1.JPGL1010119.JPGP1020326 másolata.JPGIMG_0392_1.JPGIMG_0338.JPGIMG_0340_2_2.jpgP1020337 másolata.JPGP1020344_mód_1.jpgP1020975.JPG

341_35142522084_9567_n_1346759689.jpg_604x453

Hosszú szünet után ismét jelentkezem egy történettel, és mint a címből kitalálható egy olyannal, ami a magyar erdők királyához a gímszarvas bikához kötődik.

2008 októberének elején édesapámmal utóbőgésre érkeztünk Egervárra, Zalaegerszegtől nagyjából 15 km-re. Akkor voltunk ott először vadászni, ami a vadőrök és a vadászmester fogadtatásából nem derült ki, hiszen úgy fogadtak bennünket, mintha már 1000 éve ott vadásznánk. Ez a kedves gesztus jól indította, azt a három napot, amit ott eltöltöttünk. Rajtunk kívül senki nem volt a vadászházban, ami a terület közepén helyezkedik el, az erdőben. A szobák és a többi helység is csak úgy árasztotta magából a vadászat igazi hangulatát, a falakat korábbi évek szarvas, őz és vaddisznó trófeái díszítették. A holmijaink lepakolása után a társalgóban egy jó kávé kíséretében tisztáztuk, hogy ki milyen bikát szeretne terítékre hozni, valamint, hogy ki-kivel megy ki másnap hajnalban és melyik területrészre. A részletek megbeszélése után a vacsora mellett mindenki mesélt a legemlékezetesebb vadásztörténeteiről, amik minden egyes pohár bor után egyre színesebbek, elképesztőbbek és izgalmasabbak lettek. Éjfélkor aztán takarodót fújtunk, mert nem szerettük volna, ha az anekdotázás a másnapi vadásszerencse rovására ment volna. Nagyon nehezen hajtottam álomra a fejem, mivel már bennem volt az izgalom, ugyanis addig még soha nem volt szerencsém gímbikát látni, nemhogy elejteni. De idővel nyert a vacsora és az-az egy-két pohár bor és végül sikerült elaludnom. 

Hajnalban aztán édesapám ébresztett, hogy kezdjek készülődni, mert már a kávé is lefőtt és lassan elkezd pirkadni is, nem szeretné, ha elkésnék. Gyorsan magamra kapkodtam a ruhát, kivettem a fegyverem és a lőszert a tokból és mentem is le kávézni.

Még sötét volt, amikor egy dombtetőn lévő gyümölcsös melletti leshez kiértünk. A kísérőm elmondta, hogy az elmúlt egy hétben bőg a gyümölcsösben egy bika, amit a szeptemberi bőgéskor még nem hallottak. Nem tudta, hogy mekkora bika lehet, de a hangja alapján egy próbát megér. Ahogy felültünk a lesre, már láttuk a messzi távolban a horizonton feljövő nap által megszínezett égboltot. Ekkor szólalt meg először a bika is. Egy-két fáradtnak tűnő nyöszörgés után rendíthetetlenül rázendített szerelmi "énekére", ami így októberben elég ritka. Feszülten hallgattuk, figyeltük, hogy mikor és hol lép ki a fák közül, de hamarosan konstatálnunk kellett, hogy a hang és így a bika is távolodik tőlünk. Lassan már egészen jól lehetett látni, és a bika egyszer csak elhallgatott. Majd hallottuk az ágak recsegését, és megláttuk, amint tőlünk vagy 400 méterre kilép a gyümölcsösből. Gyorsan felvettük a távcsövet, hogy megvizsgáljuk a még soha nem látott bikát, és nyugtáztuk, hogy a maga közel 10 kilós trófeájával most úgysem fért volna bele a célnak kitűzött elvárásokba. Megvártuk, hogy teljesen kivirradjon, közben pedig már az esti lest tervezgettük. Ekkor megcsörrent kísérőm telefonja, amin jött a hír, hogy édesapám, abban a fiatal akácosban, ahova kiültek sikeresen meglőtte a bikáját. Kisvártatva elhagytuk a lest, hogy menjünk segíteni és szemügyre venni a hajnali vadászat eredményét. Mire odaértünk a leshez, addigra megérkezett a vadásztársaság szekere is, hogy a elejtett "királyt" bevigye a vadászháznál időközben elkészített ravatalához. A vadászháznál a végső tisztelet megadása után koccintottunk a reggeli vadászat sikerére és a bika tiszteletére.

Délután egy még "lábon" lévő kukoricás mellé ültünk ki, ahol nem igen jártunk szerencsével, mivel se nem hallottunk, se nem láttunk bikát, ami a melegnek volt köszönhető.

Hajnalban ismét egy "új" helyre mentünk ki, mégpedig oda, ahol előző este édesapám ült. A les egy dombnak az oldalában helyezkedett el, mögötte és mellette vegyes erdő, előtte pedig egy tarvágás helyezkedett el. Kicsit már késésben voltunk, amikor a területre kiértünk, de a reggelre leszálló köd miatt egyébként sem láttunk volna semmit, így nem is idegesítettük magunkat. Ahogy az autóból kiszáltunk, és indultunk a les felé, meghallottuk egy bika velőtrázó bőgését. Azonnal megdermedtünk, mivel tisztán be tudtuk azonosítani, hogy a hang a les felé vezető útról jött. A bikát azonban nem láttuk, mert még mindig elég sűrű volt a köd. 5 perc helyben állás és hallgatózás után szépen lassan elindultunk az úton, amikor a bika ismét megszólalt. Zajtalanul haladtunk tovább, amikor a kísérőm egyszer csak megdermedt, és a jobb kezé előremutatott. Akkor láttam meg a bika hátsóját, majd szépen lassan magát a bikát is, tőlünk körübelül 20 méterre. A bika pontosan a les és köztünk állt. Velünk nem törődve újra rákezdett és vagy 10 percig kis szünetekkel folyamatosan bőgött. A mellkasom beleremegett a hangjába, de mivel ez a bika még nagyobb volt, mint az előző reggeli, így a látványban történő gyönyörködésen kívül mást nem tettünk. A bőgés befejeztével szépen lesétált a domb oldalon és eltűnt a domb alján csörgedező patak melletti erdőben. Akkora élmény volt, hogy ekkora bika, ilyen közel bőgött hozzám, hogy a leírni egyszerűen lehetetlen. Úgy döntöttünk, hogy délután időben felülünk erre a lesre, hátha van itt még másik bika is. Így is tettünk és viszonylag már korán elhelyezkedtünk a lesen. Az idő talán egy kicsit hűvősebb volt, mint előző nap, de még mindig elég meleg. Az idő gyorsan telt, és a nap is már kezdett lebukni a dombok mögött, amikor egyszer csak egy halk nyöszörgést hallottunk a les melletti erdőből. A kísérőm elővette a bőgőkürtjét, és párbajra hívta a rejtélyes ismeretlent. A bőgésre azonban nem jött válasz, és mozgást sem hallottunk. 10 perc hallgatózás és várakozás után már kezdtünk magunkban kételkedni, hogy valóban egy bikát hallottunk, amikor tőlünk úgy 130 méterre kilépett az erdőből a hang gazdája. A kísérőm elképzelhetetlen gyorsasággal, és szabad szemmel el is bírálta, hogy ez bizony az a bika, amit kerestünk, úgyhogy kapjam magam össze és próbáljam terítékre hozni. A bika úgy állt meg, hogy a lesről csak bal kézzel tudtam megcélozni, ami jobb kezesként kicsit feszélyezett. A céltávcsövem szálkeresztjét a bal lapockájára helyeztem és elhúztam az elsütő billentyűt. A bika a hátsó két lábára ágaskodott, az első kettővel pedig rúgott egyet a levegőben. Láttam, de éreztem is hogy a lövés a legjobb helyre ment. A bika körübelül 20 métert szaladt még, majd megremegve összeesett. Tudtuk, hogy sikerült, és azzal a kettős érzéssel, ami ilyenkor a legtöbb vadászban előjön, gratuláltunk egymásnak. A bikához érve megállapítottuk, hogy mind a bírálat, mind pedig a kilövés megfelelő volt. Már késő este volt, mikorra sikerült beérnünk a vadászházhoz. Reggel aztán a bikának a ravatalánál összegeztünk az elmúlt pár nap élményeit és az első gímbikám elejtésének körülményeit, melyeket míg élek soha nem fogok elfelejteni.

Üdv a vadásznak!