Erdőzúgás

...de több erdőzúgás

Kanadai lúd (Branta canadensis)

2017. június 09. 07:15 - Erdőzúgás

A magyarországi vadászható fajok listáját böngészve a megszokottak mellett érdekességek, olykor egzotikusnak számító állatok is megtalálhatóak. Ilyen a kanadai lúd is. Nem azért, mert bőségesen megtalálható, s mindenki számára hozzáférhető lenne, hanem éppen ellenkezőleg, kevés van belőle, s még az sem kívánatos, mivel nem őshonos faj.

Őshazájában, Észak-Amerkiában az egyik legelterjedtebb vadfaj, állományát 5 millióra teszik. Európában több országba telepítették, többnyire a kontinens északi részén és ezek kóborló példányai jutnak el Magyarországra, bár az európai populációban nem beszélhetünk szabályos vándorlásról.

Észak-Amerikában mintegy nyolc alfaja található meg, olykor nehezen megkülönböztethető jegyekkel, amihez a természetes kereszteződések tovább homályosítják a fajon belüli határvonalakat. Az utóbbi évtizedek jelentős populációbővítése következtében a tipikus, északi vándorló életmód mellett gyakran kialakulnak nem vándorló csoportok is, amelyek egy része az enyhébb éghajlatnak köszönhetően (pl. Florida, California és más déli államok) könnyen találnak táplálékot, de nagyvárosok környékén is gyakran előfordulnak nem vándorló, sokezres csapatok.

Kanadában sokan nemzeti madárnak ismerik el a kanadai ludat, de hivatalosan ez a cím az északi búvárt illeti meg. Az átlag kanadai polgár azonban északi búvárt csak az egydolláros érmén lát, mert a tajga és tundra vidékek hideg tavainak madara kerüli az ember közelségét, s a kietlen vidékek magános vadászai a sarki búvár szomorú kiáltását hallva még inkább elhagyatottnak érezhetik magukat. A kanadai lúd azonban olykor házhoz jön, még a sokmilliós metropoliszok belső parkjaiban is előfordulnak, olyannyira, hogy gyakran közönséges madárnak számít.

A kanadai lúd egyszerű, fekete-fehér és barnás színezete ellenére nemes tartású madár, öntudatos, magabiztos megjelenése mintha tükrözné nem hivatalos, megkülönböztetett státuszát. (Lásd 1. sz. kép. - Felnőtt Kanadai lúd pár, előtérben a gúnár)

1_sz_kep.JPG

A gúnár és a tojó hasonló színű, csak méreteikben, nyak és fej formájában (főleg idősebb példányoknál), és viselkedésmódjukban különböznek egymástól, ez utóbbihoz alaposabb ismeret és hosszabb szemlélődés szükséges. (2. sz. kép. - Gúnár portré a jellegzetes fejrajzolattal)

 

2_sz_kep.png

A felnőtt példányok mérete 75-110 cm között változik, 130-185 cm imponáló szárnyfesztávval. A gúnár testsúlya 2.6 - 6.5 kg, a tojóké 2.4 - 5.5 kg között változik alfajtól és lelőhelytől függően. Ezzel együtt erőteljesen és kitartóan repülnek. Hosszabb utakon felveszik a vadludakra jellemző V-alakot.

Rokonaihoz hasonlóan a kanadai lúd is növényevő, de felvesz állati eredetű táplálékot is (rovarokat, puhatestűeket, apró halakat és kétéltűeket). A szárazföldön változatos fűfélék töltik ki az étlapot, de rájárnak mezőgazdasági területekre, sőt betakarítás után szívesen eszik az elhullott terményt, gabonaféléket, kukoricát is. Aktívan viszont nem keresik az érő mezőgazdasági kultúrákat, a friss hajtások legelésével azonban érzékeny kárt tehetnek, nemcsak vetésekben, hanem pázsitfű-telepítésekben is. Kifejezetten kedvelik a rövid gyepet, a magas fűbe bele se mennek, nyilván biztonsági okokból sem. (3. - 4. sz. képek.)

3_sz_kep.JPG

4_sz_kep.JPG

Ez utóbbi szokása miatt a városi populációt sokfelé nyűgnek, vagy egyenesen kártevőknek tartják. Nemcsak a pázsitok lelegelésével, hanem nagy mennyiségű ürülékükkel is ellehetetlenítik a parkok, golf pályák, olykor magánterületek rendeltetésszerű használatát. Az emberi közelséghez és kultúrkörnyezethez meglehetősen könnyen alkalmazkodik, ami meglepő ekkora testalkatú madárnál, mivel ilyen viselkedésformát csak kisebb madaraktól, például veréb, seregély, gerle esetében szokott meg az ember.

A kanadai lúd, s mint néhány más vadon élő állat (pl. gerlék, mókusok, aranysakál!) egész másképp viselkedik kultúrkörnyezetben, mint természetes élőhelyén, ahol rendkívül óvatos és kerüli az embert. Urbánus környezetben azonban mindez visszájára fordul, mert gyorsan megtanulják, hogy a városi ember ártalmatlan, nem jár puskával, sőt, olykor eteti is őket, amit egyébként számtalan rendelkezés erősen tilt.  

Ezzel együtt, a kanadai lúd sosem lesz bizalmas az emberrel, s rendkívül éber állat, mint ahogy a házi rokona is gyakran meghazudtolja még a házőrző kutyát is. Állítólag az amerikai katonák ezt a tulajdonságát hasznosították a vietnami dzsungelben, ahol a helyi ellenség a ludak éberségét nem tudta kijátszani, olyan körülmények között sem, amikor már minden technika csődöt mondott.

A kanadai lúd is, más lúdféléhez hasonlóan, egy életre párosodik, de az egyik fél elpusztulása esetén olykor újra párt keresnek maguknak. A gúnár is kiveszi a részét a családnevelésben, sőt, még a tojásokra is ráül. A tojó kotlása idején a gúnár a közelben őrködik, nem fél az embernek sem nekimenni a fészke védelmében.

Rendszerint vízzel körülvett zsombékon, vagy szigeten készül a fészke, amely olykor terjedelmes építmény, mert gyakran a régi tetejére rakják az újat, de csak akkor, ha a pár kedvére van a költőhely. 3-10 piszkos-fehér tojásból áll a fészekalj, amely 26-28 nap alatt kel ki. A kis libák fészekhagyók, azonnal képesek menni és úszni is. A táplálékot is maguk veszik fel első perctől kezdve, a szülők nem etetik őket.

8_sz_kep.JPG

7_sz_kep.JPG

5_sz_kep.JPG

A kanadai lúd „territoriális”, bátran védelmezi a területét, fészke környékét. Különösen, ha kevés az alkalmas fészkelőhely, olykor több hétig folyik az elkeseredett küzdelem a legjobb helyekért, amit a gúnárok intéznek egymás közt, miközben a tojók egykedvűen legelnek a közelben. A szomszédos párok azonban költés után már „jó viszonyt” tartanak, gyakran egybecsapják a kicsiket, s együtt felügyelik őket, ahol az olykor szaporulat nélküli „nagynénik” is besegítenek a szülőknek.

A másik érdekesség, hogy az felnőtt példányok egyszerre vedlik el a szárnytollaikat, s ekkor röpképtelenek. A természet ezt a kicsik kelése idejére időzítette, amikor is a fiatalok megóvása az elsőrendű és fontosságú feladat, nem pedig a saját életük. Ekkor a szülők 30-40 napig nem tudnak repülni. Mire az új szárnytollak kinőnek, addigra a szaporulat is repülőképes állapotot ér el.

10_kep.JPG

6_sz_kep.JPG

Ez az az időszak, amikor tenni lehet valamit a túlszaporodott városi populációval, ám a vadászat szóba sem jöhet, mert semmilyen drasztikus beavatkozást nem tűrne el a városi „természetvédő”. De a tojások elszedése sem működik, mert a tojó pótlólag akárhányat tojik (több tucatot is) pótlásként, hogy mindig kilegyen a fészekalja. A tojások olajjal való bekenése ugyan megakadályozza az embriófejlődést, de ez azonban lassú folyamat és sokáig várat magára az eredmény, mivel a kanadai lúd akár húsz évig is elélhet. Másrészt a külterületekről mindig van bevándorlás, így csak a ludak eltávolításával lehet – ideiglenesen – csökkenteni az állományt. Ezt úgy oldják meg, hogy repülésképtelen állapotban a ludakat a parkok nyitott térségére terelik, ahol ideiglenes kerítések mentén, megfelelő rámpákon kamionokba terelik őket, és ezután több ezer km utazás következik olyan vidékre ahol minden életfeltételük adott. A „költöztetés” alatt nem egyszerű (és nem olcsó!) életben tartani ennyi ludat. Mivel még egy ideig nem tudnak repülni, legtöbbjük gyorsan megszokja az új helyet. Ám ezt a módszert is csak úgy lehetett elfogadtatni a városi lakossággal, hogy az illetékesek garantálták, nem fognak ezekre a példányokra vadászni.

A városi és déli államokbeli populációt leszámítva a kanadai lúd melegebb éghajlatra vándorol. Nagyjából ugyanazon az útvonalon, de nem mindig ugyanazon célállomással. Enyhébb teleken rövidebb utat tesznek csak meg, s az indulás-érkezés időpontját is ehhez igazítják. Kitartó repülök, olykor igen nagy magasságokban. Láttak már csapatot 9 ezer(!) m magasan is, sok gondot adva ezzel a biztonságos repülésnek. A másik probléma, hogy a reptereket legtöbbször kiterjedt füves területek veszik körül, amik vonzóak a vándorló csapatok számára. A vándorlási útvonalat az öregekhez csatlakozva tanulja meg az új nemzedék, és nem pedig a génjeikben rögzült, amit számtalan kísérlettel (motoros sárkánnyal való vezetés révén) bizonyítottak. A szaporulat a szülőkkel tart vándorlásban is a következő tavaszig, mikor is elszélednek, végleg függetlenednek.

Vándormadarak lévén nemzetközi rendelkezések hatálya alá esnek, ami meglehetősen komplikálja a túlnépesedés megoldását, főleg a lakott települések környezetében. Igaz, hogy – mint fentebb említettük – ezek a példányok gyakran egyáltalán nem vándorolnak, de mivel ugyanazon faj lévén, mégiscsak kiemelt védelmet élveznek, amit nem lehet csak úgy, egy helyi rendelettel felülírni.

A kifejlett lúdnak nem sok ellensége van, farkas, coyote, nyilván könnyen elbánna vele, de aktívan nem vadásznak rájuk. A rókával bátran szembeszáll, amit – több esetben is – saját szememmel láttam.

Egyszer egy reggeli terepi találkozóra korábban érkeztem és egy dűlőút kanyarulatában parkoltam, és csendben, leállított motorral várakoztam. Az út egy le nem vágott, majdnem derékig érő kaszálót került meg, s én helyzetemnél fogva beláttam mindkét ágát. Az egyiken egy kanadai lúd pár legelte a padka rövid növényzetét. Egyszer csak a másik ágon egy vörös róka tűnt fel, egyenesen felém kocogva. A róka és a ludak a kanyar miatt nem láthatták egymást, és én kíváncsian vártam mi fog történni. A kanyar közepén látta meg a róka a ludakat, s azok is őt, kb. 20 méternyi távolságra egymástól. A róka megtorpant, láthatóan mély szimatot vett, a ludak pedig azonnal kihúzták magukat, szinte megmeredve, semmi jelét nem mutatták repülési szándékuknak, pedig nyilván kényelmesen szárnyra kaphattak volna. A róka tanácstalankodott egy kicsit, közben a gúnár pár lépést közelített (nem tátogott, nem is sziszegett). A róka hátra csapta a füleit és beváltott a magas latyakos fűbe. Vadászoknak nem újság, hogy a róka mennyire utálja a vizes füvet, s mégis inkább azt választotta, s nem a konfrontációt a ludakkal.

A kis libákat viszont számtalan veszély fenyegeti, mind a levegőből, mind szárazon és vízen egyaránt. Különösen ez utóbbi esetben vannak kiszolgáltatva, mert a szülök is tehetetlenek a víz alól jövő ragadozókkal szemben. A kifejlett lúd viszont túl nagy falat még a legnagyobb ragadozó madaraknak is, maximum kényszerből próbálkoznak meg az elejtésükkel a nagyobb sasok, vagy éjjel az uhu.

A kanadai vadlúd fogékony a madárvírusra, ezért a monitoring programokban jelentős szerepe van. Évente nagy mennyiségű szaporulatot gyűrűznek meg, amivel a vándorlási szokások változásán túlmenően a populáció dinamikát is vizsgálják. Érdekesség, hogy a szokásos lábszárgyűrűn túlmenően, nyakra húzható műanyag örveket is használnak, amelyek előnye, hogy távcsővel a madarak megfogása és zavarása nélkül is leolvashatók az azonosító adatok. Azonban ezek használata nyilván sok kényelmetlenséggel jár a megjelölt madárra nézve, sőt, olykor fulladást is okozhat, ezért nagy az ellenállás ezekkel a módszerekkel szemben.

Ontarió államban a vadászidény szeptember elejétől december közepéig tart, némi helyi eltérésekkel. A szárazföldi vadászat dívik inkább, mint a vízközeli, ahol nem igen lehet lőtávolságra megközelíteni az óvatos ludakat. Rendszerint a már learatott gabona, vagy kukoricaföldeken rendezkednek be a vadászok, ahová már amúgy is odaszoktak a madarak. A vadászhely kialakítása meglehetős körültekintést kíván, s a siker érdekében rendszerint tucatnyi, életnagyságú csalimadarat használnak, míg a vadászok egy koporsószerű rejtekhelyen, hanyatt fekve, teljes álcaruhában, és álcaháló alatt várják a leszálló lúdcsapatokat.

A széliránytól, növényzettől, berepülési útvonaltól függően a lőállás elrendezésének külön tudománya van, mert nem könnyű rászedni az élesszemű ludakat. Ha minden szerencsésen összejön, és a lúdcsapat valóban a közelben ereszkedik le, akkor a vadászok hirtelen felülve próbálnak minél többet puskavégre kapni a csapatból. Azért kecsegtető ez a helyzet, mert a leszállni készülő lúd nehezen vált ismét felszállásra, inkább igyekszik földet érintve ismét elrugaszkodni, ami értékes másodpercek elvesztésével jár, s ezzel további lövési lehetőséget kínálnak. Ugyanazt a csapatot viszont nem lehet kétszer rászedni.

Az engedélyezett zsákmány vadászonként napi öt madár. Egy idényben az észak-amerikai terítéket másfél millióra becsülik. Ezeket többnyire a vadászok fogyasztják el, kereskedelmi forgalomba nem kerül. Különösen az északi településeken élők eszik szívesen a kanadai ludat, a városi ember talán a már említett, tévesen hitt nemzeti mivolta miatt sem fogyasztja. Ehhez még hozzájárul az is, hogy Amerikában a kacsa-liba húsnak messze nincs olyan presztízse, mint Magyarországon. A vadlibából szinte minden olyan étel elkészíthető, mint a házi változatból, csak érthetően ez soványabb, hiszen repül, vadon élő madárról van szó.

A kanadai lúd elejtése Magyarországon ritkaságnak, különlegességnek számít, amit csupán az elejtés helye tesz azzá. Kanadában egy közönséges vadmadárról van szó, ami persze nem jelenti azt, hogy nem érdemes puskavégre kapni, már csak a pecsenye miatt is.

Csincsa Tibor, Ontario, Kanada - 2017. június

 A képeket Csincsa Zsuzsanna készítette

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://erdozugas.blog.hu/api/trackback/id/tr7212580549

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.